Gyerekkori álmok és csínytevések 16/30
Húú bakker ez egy szívközeli téma. Nem olyan amit az ember ennyi idősen meg tud magyarázni, de igazából ennyi idősen lenne jó visszaugrani az élet elejére és átgondolni, hogy most hol vagyok és mondjuk 20 éve hova terveztem magam (mondjuk ennyi idősre).
Szóval miket is képzeltem el magamnak hajdanában, mint jövőkép? Hát igen, nagyon sokáig foglalatoskodtam anyukám mellett konyhai segítségekkel. Emlékszem, hogy még a cukrokból is kevertem koktélt és ezt már főzésnek tekintettem. Nagyon jó buli volt. Aztán ez szépen kinőtte magát abba, hogy mindig segítettem a konyhában, még akkor is ha csak mosogatásban tudtam segíteni. A konyhai munkák révén pedig megszerettem a főzést. Bár ma már nem nagyon főzök, de azért próbálok visszatérni… kiskoromban ez egy nagy álom volt. Emellett mindig is vonzott a pincérkedés. Miért? Nem tudom ma már, de emlékszem, hogy a főzés, pincérkedés és talán a cukrászkodás az szinte 100% volt, mint jövőkép. Ma meg próbálok figyelni, hogy tegyek sót a kajába. 🙂 Szóval ezek voltak az álmaim. Ezek végül egy kicsit eltolódtak és később könyvelő akartam lenni. Majd szépen rájöttem, hogy útálom a papírmunkát, így lettem most amolyan folyamatfejlesztő és projektvezető. Lennék-e szakács? IGEN! Csak ma már azt látom, hogy nem biztos, hogy (így) meg tudnék élni belőle 🙁
Mi volt az ami biztos, hogy nem leszek? Művész… 🙂 Az édesapám és az ő édesapja révén, sőt még anyai ágon is örökölnöm kellett valamilyen szintű művészi vénát. De ezt valószínűleg félretettem egy generációra és majd a gyerekeim fogják megörökölni tőlem. 🙂 Legalábbis remélem. Mi a legjobb példa arra, hogy nem vagyok művész? Egyszer az általános iskolában le kellett rajzolnom a házunkat. Nagy lelkesen pingáltam, majd kb 20-30 perc után szólt a tanár, hogy óra végén be kell adni. Ekkor jártam ott, hogy a szomszéd garázsa megvolt, nomeg megvolt a másik szomszéd háza is vázlatosan, nomeg a mi kerítésünk. Mivel ekkor már reménytelen volt a ház befejezése így stratégiát váltottam (kreatív voltam). Megfestettem a képet. A szomszéd garázsa sárga lett (az is volt valójában), a másik szomszéd háza barna, majd én a végén a mi házunk kerítése szürke lett (=beton), majd a lécek barnák. És mi lett a házzal? Ahogy mondtam nem volt rá időm. Próbáltam valami jó színt keverni a ház helyére, ez amolyan sötétkék lett. Így ránézve a képre valami nagyon hiányzott. Igen… tudom… a ház hiányzott. A tanárnak megmondtam, hogy nem volt időm… Kettest kaptam. Az ősök azóta is büszkék a művészi képességeimre és amikor hazavittem a képet akkor csak azt mondták, hogy ez olyan, mint Emmaróza viharban (ez amolyan kertváros a környékben). Miért viharban? Mert Emmarózán olyan hosszú telkek vannak, hogy viharban nem látszik rajta a ház, olyan messze van (szerintem ez amúgy csak kamu). 1 szó, mint 100. Nem lettem művész. 🙂
Végül egy tipikus csínytevés. Nem voltam valami jó evő, viszont szerettem teljesíteni. A kettő nem nagyon tudja feloldani egymást, ha a szüleid azt szeretnék, hogy egyél rendesen, Te meg nem akarsz. Ennek az lett a vége, hogy az osztálytársaim imádták a szendvicseket amiket a suliba vittem, majd amikor már ők is jóllaktak (nekem meg még mindig volt kajám) akkor szépen cipeltem magammal a szendvicseket. Mi lett akkor amikor elfogyott a hely? Akkor kerestem új helyet. A gázsütő mögött (ott jól kiszáradt a szendó) vagy az ágy mögött. Szóval A-tól Z-ig mindenhol. Mi volt a gond. Nem igazán tudtam tervezni az otthoni takarítást… ergo néha lebuktam. Néha nagyon-nagyon lebuktam (ez kb 20-30 rohadó szendvicset jelentett a gázsütő mögött). Mire volt ez jó? Nem tudom, egyszerűen csak így alakult. Az ősök nyugodtak voltak, hogy megkajáltam (amíg meg nem találták a szendvicset) én meg letudtam a gondot. Néha takarításkor még most is megkérdezik, hogy fognak-e találni szendót! 😉