Nagyszülők – 5/30
A nagyszülők egy olyan téma amiről megintcsak nem könnyű írni és tényleg úgy van, hogy az ember gyerek fejjel fel se fogja, hogy mit jelentenek a nagyszülők. Szeremcsémre még 3 nagyszülőmre emlékszem is és sokáig ismerhettem őket. Az apai nagyapámmal abban a különleges helyzetben vagyok, hogy bár nem emlékszem rá mégis egy napon születtünk ezáltal, mindig amikor születésnapom van egy kicsit jobban emlékszem rá és sajnálom, hogy őt nem ismerhettem.
Ki volt a legközelebb közülük? Nehéz megmondani. Mindenki másért volt fontos. Kezdeném azzal aki talán a legtöbbször rátapintott gyermekkorom kulcspontjaira apai nagymamámra. Őt csak Pápai mamának hívtam mindig is. Ismereteim szerint sose volt gazdag, de szegénynek se éreztem soha. Mindig elégedett volt, legalábbis én annak láttam, bár az elbeszélések és 1-1 emlékfoszlány alapján tényleg azt mondhatom, hogy panaszkodott is. Sose felejtem el a mondását: „Atya-fatya”. Ez nekem mindig annyit jelentett, hogy ejnye bejne… vagy valami hasonlót. Emlékszem ő volt az aki egyszer küldött karácsonykor csomagot a szüleimmel. Jó nehéz volt, könyv formájú. Persze aki ismer, az tudja, hogy nálam évente max 1 könyv a határ, így annyira nem voltam lelkes. De amikor kibontottam a csomagot akkor 2 doboz kockacukor volt benne, nagyjából 1 kg cukor. Ebből is látszott, hogy mennyire ismert. A konyhájából lehetett belépni a hálószobájába, ami egyben nappali is volt. Sokszor amikor beléptem akkor a szobaajtónál mellett álló hűtőn lévő kockacukor tartóból ettem egy cukrot. Imádtam… Nehéz élete volt és sajnálom, hogy nem lehettem vele többet.
Másodjára, tisztelet a nőknek, az anyai nagymamámról emlékeznék egy kicsit. Sokszor az jut eszembe, hogy jobban az apai ág vonalát örököltem, de nagyon szerettem a Veszprémi mamámat. Nagyon sokat voltunk nála nyáron és bár néha egy kicsit ideges volt, hogy focizni akarunk vagy valamit éppen balhézunk mégis nagyon közel állt. Mindig szeretett megölelni és valahogy így emlékszem az utolsó találkozásunkra, amikor szüleimnél volt. Sajnos sokat betegeskedett és talán nem is szentelt annyit az egészségének amennyit kellett volna. Talán miatta is tartom fontosnak, hogy az ember figyeljen erre, mert ha elhanyagoljuk az egészségünket, akkor hosszú távon sokat veszítünk. comment: Persze, ha meg egészségesek vagyunk akkor tutira elüt egy autó. 🙂
A mama nagyon szerette a papát és ez viszont is igaz volt. Emlékszem sokszor főztek magas gyümölcstartalmú üdítőt, amit az elmúlt 2-3 évben (mióta engedélyezett) csak pálinkának hívunk. Kitartóak voltak és mindent megtettek, bár mamáméktól az államosítások idején szinte mindent elvettek. Senkinek se kívánom, hogy így kelljen élnie, mint ahogy nekik kellett. Remélem nem lesz többet ilyen világ.
Legutolsó élő nagyszülőm, kedves Veszprémi papám volt. Ő egy igen becsületes asztalos ember volt. Máig örzök olyan munkáit, melyeket tőle vásároltam (mert azért üzeltelni is tudott). Nagy kincsként örzöm ezeket az alkotásokat és nem tudom, hogy valaha megtalálom-e azokat az embereket akiknek szívesen magam után hagyom ezen tárgyaimat, talán majd a gyerekeimnek. A papa nagyon sok dolgot megtestesített. Dolgozott ahogy csak bírt, még utolsó napjaiban is, mikor már elmúlt 80 éves úgy dolgozott mint aki 25 évesen épphogy belekezdett az életbe. Ő volt az aki mindig mesélt a nőügyeiről. Emlékszem, mesélte, hogy voltak barátnői akik olyan fa kazettákat kaptak, mint mi, de annyi nőről beszélt, hogy mondtuk neki, hogy egyszer a Budapest Sportarénát lefoglaljuk 2 napra, hogy mindenki el tudjon jönni aki kapott fa kazettát. 🙂
Aztán a papa volt az is aki a munka kapcsán meg tudta mondani az embernek a magáét. Értékelte a jó munkát, de ha vele dolgozott az ember akkor meg is követelte azt. Egyszer kicsi koromban az összes unokatesó segített falami faliújságot szétszedni. A többiek bementek, mert valamit meg akartak nézni a tv-ben, de én maradtam és a végén dupla annyi fizetést kaptam, mert többet dolgoztam. Mindig nagyra értékelte a munkát, több unokatestvérem rendszeresen dolgozott vele amikor tudott, de ez anyukám és testvérei gyerekkorában is így volt. A papa imádott még kártyázni is. Bármikor le tudott ülni kártyázni és snapszerben sokszor verhetetlen volt. De ugyanúgy a bütyközés művészetét is tőle lestük el. 🙂
Sose feladem, hogy a papa legalább 1 fejjel alacsonyabb volt a fotókon, mint a mama, így néha a papa nekiállt ágaskodni, hogy egymagasak legyenek, de ezt már a régi fogság beli képein is láttuk (jut eszembe, egyszer el kell mennem Dieppére, Franciaországba, mert ott volf hadifogoly).
Ja és amit még papa mindig megígért… „Ha egyszer nyugdíjas leszek, elmegyünk a kocsmába…” Végül sose mentünk el, mert sose nyugdíjazta magát
Köszönök, mindent nekik, bár már nem tehetem meg. Örülök, hogy ennyi ideig ismerhettem őket. Így utólag érzi az ember, hogy mennyit jelentettek.