Köszönöm az Anyukáknak!
Sosem gondolkodtam igazán, hogy miért is van anyák napja… Majd idén rájöttem, hogy igazából nem is – csak – anyák napján kellene ünnepelni az édesanyákat, hanem mindenkinek a születésnapján – is – kellene a saját Édesanyjukat ünnepelni! Tudva, látva azt, hogy min mennek keresztül az Édesanyák a szülés során (bámely módon is szüljenek), szerintem minden egyes nap áldani kell a őket! Köszönöm Nektek!
„Egy pólyás meséli
Amikor megszülettem, mindenki nagyon örült, csak én nem, mert régebben jó helyem volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyukám hasában, a szíve közelében. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindig hallottam a szíve dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyukám evett és én is jóllaktam; ő szívta a friss levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kuporogtam, mint egy kifli és szunyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkodtam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam, mert a burokban folyadék volt, így sohasem üthettem meg magam. Anyukám meg csak simogatta a hasát, annyira örült nekem, ha én tornáztam.
Telt-múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem; egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet. Előbújtam.
De a világ, ahová érkeztem, nagyon furcsa volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem, megijedtem, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. És csodálkoztam, mert addig sose sírtam, akkor meg egészen jól tudtam sírni. Anyukám megdicsérte a hangomat, úgyhogy bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is, mert az idegenek gorombáskodtak velem. Megfürdettek. Bepólyáztak. Méricskéltek. Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én nem törődtem velük. Hiányzott valami, és félni kezdtem. Féltem, egyre csak féltem….
Aztán úgy pólyástól odatettek anyukám mellé. Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam. És akkor történt valami, ami eddig még soha … anyukám megpuszilt.
Azóta én is örülök, hogy megszülettem.”